„Alulírottak szívünk igaz és mély fájdalmával tudatjuk, hogy a gondos és szerető férj, az önfeláldozó édesapa és rokon, a mezőmadarasifeketei Szekeres István élete 51-dik, boldog házasságának 20-ik évében rövid szenvedés után folyó hó 6-án délelőtt 8 órakor elhunyt. Nagy családunk boldogságát e földön egymás szeretetében és kedves gyermekeink jövőjének nevelésében kerestük csupán, és most ez a boldogság tűnt el és ez a törekvés semmisült meg. Azért méltán sóhajtunk fel Jeremiás ama szavaival. Hadjatok békét nekem, hadd kesereghessem magamat, sírással erőltessetek engemet, hogy megvigasztalódjatok. Drága halottunk földi porai folyó hó 8-án d. u. 2 órakor a háznál tartandó rövid egyházi szertartás után adatnak át az örök nyugalomnak. Nyugodjék békében! Mező­madarasifekete, 1943. október 6-án. Szekeres Erzsébet, mint bánatos neje, Szekeres István mint gyermeke”, és még következik név szerint felsorolva az elhunyt öt, az özvegy három testvére, továbbá mindenik mellett névtelenül neje, illetve férje és gyermeke.

Ez nagyapám gyászjelentője. Zsenge gyermekkoromban, amikor meglátogattuk nagymamát, mindig kimentünk a „temetőbe”. Kerítéssel körbevett, akácfákkal körbenőtt kis parcella, abban mindössze két sírhant az utólag kollektivizált családi birtok közepén. Egyik nagyapámé, a mellette levő az öccséé, az 1956-ban elhunyt Domokos bácsié.

Nagyapám haláláról szülém nem beszélt, nagyanyám szűkszavúan. Tata egy estefelé pénzt vett magához, s elindult, hogy kifizesse a megfogadott munkásokat, akikkel egyébként vállvetve dolgozott a mezőn. Este nem tért haza. Őt másnap reggel értesítették, hogy az Istentóban találták meg. (Abban, amelyikbe ama híres „mezőmadarasi meteorit” csapódott be 1852-ben.) A vízben lebegett, éppen csak tarkója és háta közepe látszott ki. Mellette úszott fekete kalapja. Arra a kérdésre, hogyan került a vízbe, nem kaptam választ.

A kolozsvári teológus apám hazautazott – volna – a temetésre, de Mezőbándon nem engedték át a magyar–román határon. Ugyanis a második bécsi döntés után Mezőmadaras és Mezőmadarasifekete között húzták meg Észak- és Dél-Erdély határát. Ha a nemzetiségi arányt nézzük, Fekete zömében már román volt. Domokos bácsi özvegyén, Ida nénin kívül magyar emberrel nem találkoztam ott. A többség őseit még a grófék telepítették be, magyarázta nagyanyám.

Nagyapám 1892. december 19-én született Mezőmadarasifeketén. Még legényemberként részt vett az első világháborúban a marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezred tagjaként. Katonaképén egyenruhában, „kiváló lövész” zsinórral ellátva, mellén négy kitüntetéssel. Első az ezüst vitézségi érem, a köznyelvben kisezüst, a következő kettő Ferenc József egy-egy születésnapján adományozott emlékérem, a negyedik nem azonosítható.

A kép hátoldalán apám írása: „Gyászunk ötödik hónapjában sok szeretettel Rózsi néninek, Pista. Fekete, 1943. okt. 6-án. Kolozsvár, 1944. febr. 23-án.” És a címzés: „Nagys. Pataky Albertné úrasszonynak, Mezőbánd.”

A Feketei Református Egyházközség anyakönyvébe nagyapám halálának okaként öngyilkosságot tüntetett fel Pánczél Dénes lelkipásztor.

Nemrégiben a kilencvenes éveit taposó mezőmadarasi Nagy Géza bácsi elmondta, hallott az esetről: nagyapámat, aki nem tudott úszni, bekényszerítették a tóba, s nem engedték onnan ki. Ez Dél-Erdélyben megtörtént, megtörténhetett.

A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott Múltból jövendőt – Történelem hazulról című kötetből (Sepsiszentgyörgy, 2021, szerkesztette Szekeres Attila). A könyv kapható a Háromszék lapterjesztő standjain.